Katekézis-sorozat az erényekről (7. rész - 2017.5.10.)
Az igazságosságról
Quid est veritas? Mi az igazság? – teszi fel a kérdést Pilátus. Sokszor talán bennünk is felmerül ez az idézett kérdés. Természetünknél fogva vágyódunk az igazságra. Igazságérzetünk nem egy elhallgattatandó nehezítője, hanem éppen segítője kell, hogy legyen az életünknek. Gondoljunk csak vissza gyermekkorunkra, amikor a mesék világába élve magunkat sok esetben a jó és gonosz párviadalát látva szinte éreztük, hogy a jónak kell győznie. A megelégedettség öröme töltött el minket, amikor egy-egy mese jól végződött, vagyis a jó a gonosz fölé kerekedett, másszóval az igazság győzött. Az „igazságos Mátyásról” szóló népmesékben szinte vártuk, hogyan jár el a furfangos, sokszor álruhába öltöző király alattvalóival szemben: mindenkinek igazságosan megadva azt, ami neki jár. Ez a belénk oltott és a neveléssel gondozott igazságérzet a gyermekkor elmúltával is tovább kell, hogy kísérje az életünket. Ennek köszönhetően, ha lelkiismeretünk helyesen formált, belső késztetéssel az igazság választását helyeseljük döntéseinkben magunkkal és másokkal szemben is. De ugyanúgy elvárjuk az igazságosságot embertársainktól, a társadalomtól, az Egyháztól. Mert éppen igazságérzetünk megsértése, az igazságtalanság megtapasztalása tud sokszor fájó sebet okozni.


A szeretetről
Reménytelen eset! – hangzott, talán egy fejcsóválás vagy leintő kézmozdulat kíséretében. Bizonyára találkoztunk ilyen helyzettel, vagy éppen passzív esetleg aktív részesei is voltunk. Olyankor szokás ezt valakivel kapcsolatban mondani, ha nem tűnik valószínűnek, hogy az érintett személy valamely dologban megváltozna, vagy ha esélytelennek tűnik, hogy megváltoztassa véleményét, esetleg nehezen elképzelhető róla, hogy valamely rossz szokásával szakítani igyekezne. Talán már az is előfordult, hogy saját magunkkal kapcsolatban jutottunk ehhez a kijelentéshez.